Abstract: Introduction: The increasing incidence and poor prognosis of hepatocellular carcinoma places huge burden on healthcare. Aim: After reviewing literature on epidemiological trends, risk factors, diagnosis and management options for hepatocellular carcinoma, the authors investigated results of treatment and survival data of patients in Northeastern Hungary. Method: In a retrospective study, the authors analyzed medical records of 187 patients with hepatocellular carcinoma (etiology, presence of cirrhosis, stage of the tumor, treatment and disease outcome). Results: Seventy-one patients (38%) had known cirrhosis at the diagnosis of hepatocellular carcinoma, while in 52 patients (28%) the presence of cirrhosis was established at the time of the diagnosis of hepatocellular carcinoma. Fifteen patients (8%) had no cirrhosis and in 49 patients (26%) no data were available regarding cirrhosis. Etiological factors were alcohol consumption (52%), viral hepatitis (41%) and metabolic syndrome (44%). In cases of metabolic syndrome, hepatocellular carcinoma frequently occurred without cirrhosis. In 83% of the cases, the tumor was discovered in an advanced stage. Median survival time was significantly associated with tumor stage (Barcelona A stage vs. B/C vs. D: 829 vs. 387 vs. 137 days, respectively p 〈 0.001) but not with disease etiology (virus 282 days, metabolic syndrome 335 days and alcohol 423 days, p = 0.65). Conclusions: High mortality of hepatocellular carcinoma was mainly attributed to the delayed diagnosis of the disease. Screening of patients with cirrhosis could only result in a partial improvement since in a great proportion cirrhosis was diagnosed simultaneously with the tumor. Screening of diabetic and obese patients by ultrasonography should be considered. Management of baseline liver disease is of importance in the care of hepatocellular carcinoma. Orv. Hetil., 2016, 157(45), 1793–1801.

Abstract: Adalimumab is a fully human monoclonal antibody targeting tumor necrosis factor with proven efficacy in the treatment of Crohn’s disease in clinical trials. The aim of the present study was to investigate the predictors of medium term clinical efficacy and mucosal healing during adalimumab therapy in patients with Crohn’s disease in specialized centers approved for biological therapy in Hungary. Methods: Data of 201 Crohn’s disease patients were prospectively captured (male/female: 112/89, median age: 24 years, duration: 8 years). Previous infliximab therapy was given in 97 (48.3%) patients, concomitant steroids in 41.3% and azathioprine in 69.2% (combined: 26.4%) of patients. Results: Overall clinical response and remission rates at 24 and 52 weeks were 78% and 52%, and 69.4% and 44.4%, respectively. Endoscopic improvement and healing was achieved in 43.1% and 23.6%, respectively. In a logistic regression model, clinical efficacy and normalized C-reactive protein at week 12, need for combined immunosuppression at induction, shorter disease duration and smoking were identified as independent predictors for 12-month clinical outcome, while normalized C-reactive protein at week 12, clinical remission at week 24, frequency of previous relapses and smoking were associated to endoscopic improvement/healing. Dose intensification to weekly dosing was needed in 16.4%. Parallel azathioprine therapy and clinical remission at week 12 was inversely associated to dose escalation to weekly dosing. Conclusion: Clinical efficacy and normalized C-reactive protein at week 12, need for combined immunosuppression, luminal disease and smoking are predictors for medium term clinical efficacy/mucosal healing during adalimumab therapy, while parallel azathioprine therapy may decrease the probability for dose escalation. Orv. Hetil., 2011, 152, 1433–1442.

Abstract: A COVID–19-pandémia során fellépő Clostridioides difficile fertőzés incidenciájával kapcsolatban egymással ellentétes eredmények ismertek: számos tanulmány szerint növekedett, míg más tanulmányok szerint csökkent. A második COVID–19-hullám tetőfokán idegsebészeti posztoperatív őrzőnkben 11, intenzív ellátást igénylő beteget kezeltünk. A 11 betegből 7 COVID–19-pozitív lett, és közülük 4 betegnél még C. difficile fertőzés is kialakult. A 4-ből 2 beteget elveszítettünk. Bár megfigyeléseinket kevés beteg ellátása során gyűjtöttük, úgy ítéljük meg, hogy súlyos állapotú betegeknél a SARS-CoV-2 és a C. difficile együttes fertőzése többletkockázatot jelent. A COVID–19-ben alkalmazott, széles spektrumú szisztémás antibiotikumok használata növelheti a C. difficile infekció rizikóját. Jól átgondolt infekciókontroll, a megfelelő higiéné betartása, az alkoholos kézfertőtlenítők mellett a rendszeres szappanos kézmosások mérsékelhetik a nosocomialis C. difficile fertőzések számát. Orv Hetil. 2024; 165(12): 464–469.

Abstract: A coeliakia és a gyulladásos bélbetegségek (IBD) változatos klinikai megjelenését befolyásoló faktorok jelentős része ismeretlen. A haptoglobin (Hp) molekula három fő fenotípusa eltérő antioxidáns, scavenger és immunmoduláns tulajdonsággal rendelkezik. Nagyszámú coeliakiás és IBD-betegben vizsgáltuk a Hp-polimorfizmus megoszlását és a betegség klinikai megjelenésével való lehetséges kapcsolatát. A Hp-fenotípusokat szérumból nátrium-dodecil-szulfát poliakrilamid gélelektroforézis (SDS-PAGE) és immunblottal határoztuk meg, amely egyértelműen azonosítja a genotípust is. Coeliakiában a kontrollpopulációhoz képest a Hp 2-1 fenotípus előfordulása szignifikánsan gyakoribb volt, míg a Hp 2-2 ritkább. A Hp 2-2 esetén azonban a súlyos, malabszorpcióval jelentkező klinikai betegség kockázata magasabb volt, míg a silent betegségé jóval alacsonyabb. Crohn-betegekben (CD) a Hp 2-1 fenotípus esetén a gyulladásos betegségforma előfordulása szignifikánsan gyakoribb volt a másik két Hp-fenotípushoz viszonyítva, míg a stenotizáló formáé ritkább. Primer szklerotizáló cholangitisben a Hp 1-1 fenotípus nem fordult elő. A Hp szerepét az immunreakciókban betöltött modulálóhatásai és eltérő térszerkezete magyarázhatja. A mikrobiális és autoantigének elleni szerológiai válasz segítséget jelenthet az IBD differenciáldiagnosztikájában, és összefüggést mutat a betegség fenotípusával. Nagyszámú IBD-betegben vizsgáltuk az anti- Saccharomyces cerevisiae (ASCA) és külső membránporin elleni antitestek (anti-Omp) enzimmel kapcsolt immunoszorbens assay (ELISA), illetőleg az atípusos perinukleáris antineutrophil citoplazmatikus antitest (P-ANCA) (indirekt immunfluoreszcencia) előfordulási gyakoriságát és a betegség fenotípusával való lehetséges kapcsolatukat. A szerológiai markerek hasznosnak bizonyultak az IBD differenciáldiagnosztikájában. CD-ben az ASCA- és az anti-Omp-pozitivitás a vékonybél-érintettség és a nem gyulladásos betegségforma szempontjából logisztikus regressziós analízisben is független rizikófaktornak bizonyult, míg a műtéti kockázat tekintetében nem. A nem gyulladásos típusú vékonybél-CD és az antimikrobiális antitest pozitivitásainak száma, illetőleg az antitesttiterek között szintén pozitív korrelációt találtunk (szerológiai-dózis hatás). Továbbá ASCA és az anti-Omp-antitestek jelenléte kapcsolatot mutatott a nucleotid oligomerizációs domén (NOD2/CARD15) genotípussal, és előfordulási gyakoriságuk szignifikánsan nőtt a NOD2/CARD15 mutációk számának növekedésével, ami gén-dózis hatásra utal és alátámasztja a mikrobákkal szembeni megváltozott érzékelés szerepét a CD patogenezisében.

Abstract: A gastrointestinalis vérzés gyakori előfordulása, súlyossága miatt kiemelkedő népegészségügyi jelentőséggel bír. Az antikoagulált és/vagy rendszeres thrombocytaaggregáció-gátló készítményeket, nemszteroid gyulladásgátlókat szedő, idősödő populáció arányának növekedésével az emésztőszervi vérzés a jövőben várhatóan számban és súlyosságban is egyre növekvő terhet ró az egészségügyi ellátórendszerre. A gastrointestinalis vérzés ellátásában a sürgősségi szakember mellett a gasztroenterológus-endoszkóposnak van alapvető szerepe. A társszakmák (radiológus, invazív radiológus, intenzív terapeuta, sebész) képviselői sok esetben nem mellőzhetők a döntéshozatalban, a betegek ellátásában. Az érintett szakterületek képviselői szükségét érezték egy átfogó, multidiszciplináris, közösen elfogadott szemléletet tükröző, gyakorlati szemléletű hazai iránymutatás összeállításának az érvényes nemzetközi irányelvek alapján. A szerzők részletesen tárgyalják a gastrointestinalis vérzés ellátásának feltételeit, a kezdeti betegészlelést, a rizikóbecslést, a laborvizsgálatokat, a betegek resuscitatióját, valamint a vérzések diagnosztikájának és terápiájának lépéseit a vérzésforrás lokalizációja szerint külön csoportosítva. A szerzők iránymutatást adnak az elsődleges ellátás sikertelensége, illetve az ismételten fellépő vérzés eseteiben, végül a sebészet mai helyét is definiálják a gastrointestinalis vérzésekben. Orv Hetil. 2020; 161(30): 1231–1242.

Abstract: Intestinal fatty acid binding protein, a small cytosolic protein abundantly present in mature enterocytes of small and large intestine, has proven to be a sensitive marker for damage to the intestinal epithelium. Upon cellular damage of the enterocyte, intestinal fatty acid binding protein is readily released into the systemic circulation, passes through the glomerular filter and can be detected in the urine. In this review, the authors review studies on the application of this protein as a biomarker in acute and chronic gastrointestinal diseases. Orv. Hetil., 2016, 157(2), 59–64.

Abstract: Introduction: In chronic hepatitis C-virus infection the possible role of gene variants encoding cytokines has become the focus of interest. Aim: The aim of the study was to investigate the effect of IL28B polymorphisms on the outcome of chronic hepatitis C-virus genotype 1 infection in the Hungarian population. In addition, the association between IL28B genotypes and the Th1/Th2 cytokine production of activated peripheral blood monocytes and lymphocytes was evaluated. Method: Total of 748 chronic hepatitis C-virus genotype 1 positive patients (365 males and 383 females, aged between 18 and 82 years; mean age, 54±10 years) were enrolled, of which 420 patients were treated with pegylated interferon plus ribavirin for 24–72 weeks. Of the 420 patients, 195 patients (46.4%) achieved sustained virological response. The IL28B rs12979860 polymorphism was determined using Custom Taqman SNP Genotyping Assays (Applied Biosystems, Life Technologies, Foster, CA, USA). For cytokine studies, tumour necrosis factor-α, interleukin-2, interferon-γ, interleukin-2 and interleukin-4 production by LPS-stimulated monocytes and PMA-ionomycine activated lymphocytes were measured from the supernatant of the cells obtained from 40 hepatitis C-virus infected patients, using FACS-CBA Becton Dickinson test. The cytokine levels were compared in patients with different (CC, CT, TT) IL28B genotypes. Results: The IL28B rs12979860 CC genotype occurred in lower frequency in hepatitis C-virus infected patients than in healthy controls (26.1% vs 51.4%, OR 0.333, p 〈 0.001). Patients carried the T allele with higher frequency than controls (73.9%, vs 48.6%, OR 3.003, p 〈 0.001). Pegylated interferon plus ribavirin treated patients with the IL28B CC genotype achieved higher sustained virological response rate than those with the CT genotype (58.6% vs 40.8%, OR 2.057, p = 0.002), and those who carried the T allele (41.8%, OR1.976, p = 0.002). LPS-induced TLR-4 activation of monocytes resulted in higher tumour necrosis factor-α production in patients with the IL28B CC genotype compared to non-CC individuals (p 〈 0.01). Similarly, increased tumour necrosis factor-α, interleukin-2 and interferon-γ production by lymphocytes was found in the IL28B CC carriers (p 〈 0.01) Conclusions: The IL28B CC genotype exerts protective effect against chronic hepatitis C-virus infection and may be a pretreatment predictor of sustained virological response during interferon-based antiviral therapy. The IL28B CC polymorphism is associated with increased Th1 cytokine production of activated peripheral blood monocytes and lymphocytes, which may play a role in interferon-induced rapid immune control and sustained virological response of pegylated interferon plus ribavirin treated patients. Orv. Hetil., 2013, 154, 1261–1268.

Abstract: Introduction: Epitheloid granulomas are one of the best histological criteria for distinguishing Crohn’s disease from other inflammatory bowel diseases. However, the role of granuloma in the pathogenesis and clinical characteristics of Crohn’s disease is unclear. Aim: The aim of the present study was to evaluate the frequency of granulomas and their association with clinical characteristics using the database of the Hungarian Pediatric Inflammatory Bowel Disease Registry. Method: Three hundred and sixty-eight children with Crohn’s disease were registered between January 1st, 2007 and December 31st, 2010. Results: The frequency of granulomas was 31.4% (111/353) at diagnosis. Isolated granuloma in the upper gastrointestinal tract was detected in 2.5% of patients, while those in the terminal ileum was found in 5% of patients. There was no difference in location, behavior and disease activity indexes between patients with and without granulomas. Need for immunomodulators and biological therapy was similar in the two groups in the first year of diagnosis. Conclusions: The frequency of granulomas in this cohort was comparable to the frequency reported in other studies. Interestingly, granulomas in the terminal ileum or upper gastrointestinal tract contributed to the diagnosis of Crohn’s disease in one of 13 children. These data indicate that multiple biopsies from multiple sites are essential for the diagnosis of pediatric Crohn’s disease. Orv. Hetil., 154 (43), 1702–1708.

Abstract: Összefoglaló. A vastagbél-diverticulosis előfordulási gyakorisága világszerte növekszik, aminek hátterében elsősorban diétás és életmódbeli változások állnak. Az esetek jelentős hányadában a vastagbél-diverticulosis semmiféle panaszt nem okoz, véletlenül fedezik fel, így kezelést sem igényel. Tünetek az esetek mintegy 25%-ában jelentkeznek: ez az ún. diverticularis betegség, melynek különböző súlyosságú és lefolyású formái ismertek. A 2000-es évek elejétől a diverticulosis kialakulásában szerepet játszó patofiziológiai folyamatok – úgymint a genetikai háttér, az alacsony fokú krónikus gyulladás és a béldysbiosis jelenléte – jobb megértése elősegítette a megelőzés, a diagnosztika és a kezelés eszközeinek fejlődését. Főbb megállapítások: A tüneteket okozó szövődménymentes diverticulosis elkülönítése az irri tábilisbél-szindrómától egyértelműen kihívást jelent. Az akut diverticulitis előfordulási gyakorisága alacsonyabb, mint korábban feltételezték. A képalkotóknak, különösen a hasi komputertomográfiának a szerepe előtérbe került a gyors és megfelelő diagnózis felállításában és a betegség súlyosságának meghatározásában. A magas rosttartalmú étrend az egészséges táplálkozás fontos része, ugyanakkor nincs bizonyíték arra, hogy gyorsítaná az akut diverticulitis során a felgyógyulást, vagy megelőzné annak kiújulását. Újabban vitatják azt a hagyományos álláspontot, miszerint a szövődménymentes akut diverticulitist mindenképpen antibiotikummal kell kezelni, és kórházi felvételt igényel. Akut diverticulitis esetén nem ajánlott kolonoszkópia végzése a perforációveszély miatt. Elektív kolonoszkópia 6 héttel később javasolt, colorectalis carcinoma kizárására, amennyiben 3 éven belül nem került rá sor. Bizonyos esetekben a rutinkolonoszkópia azonban el is hagyható. A szövődményes akut diverticulitis kezelése során nem mindig szükséges sürgős sebészeti beavatkozás. A műtétre szoruló, hemodinamikailag stabil, immunkompetens betegekben diverticulumperforáció és diffúz peritonitis esetén pedig a reszekció és a primer anasztomóziskészítés egyre inkább teret nyer a Hartmann-műtéttel szemben. A szerzők a jelen összefoglalóval a diverticulosis korszerű, egyénre szabott ellátását kívánják elősegíteni a mindennapi klinikai gyakorlatban. Orv Hetil. 2022; 163(16): 614–623. Summary. The prevalence of colonic diverticulosis is growing worldwide due to dietary and lifestyle changes. Colonic diverticulosis does not cause any complaints in a significant proportion of individuals; therefore, it is usually diagnosed by accident and does not require any treatment. Diverticular disease, which constitutes about 25% of the cases, is associated with presenting symptoms, and has various forms based on the course and severity of the disease. From the early 2000s, the better understanding of the pathophysiologic pathways which play a role in the development of the diverticular disease (genetic background, low-grade chronic inflammation and intestinal dysbiosis) promoted prevention, diagnostics and finding treatment options. The main conclusions: It is a challenge to distinguish uncomplicated but symptomatic diverticular disease from irritable bowel syndrome. The prevalence of acute diverticulitis is lower than it was previously assumed. The role of diagnostic imaging, mainly abdominal computer tomography, has become more important to aid the rapid and correct diagnosis of acute diverticulitis and to determine its severity. Although a high-fiber diet may be recommended for general health purposes, there is little evidence that it benefits recovery during acute diverticulitis episodes or prevents recurrent episodes. Traditional antibiotic therapy as the mainstay of treatment of acute uncomplicated diverticulitis such as routine hospital admission has been challenged recently. In an acute episode of diverticulitis, performing colonoscopy should be avoided as it is associated with an increased risk of colonic perforation. If there was no screening colonoscopy within 3 years, it is strongly recommended at least 6 weeks after the acute episode to exclude colorectal carcinoma. Routine colonoscopy may be omitted in certain cases. Complicated acute diverticulitis should not necessarily be treated by emergency surgery. In the case of hemodynamically stable and immunocompetent patients, resection with primary anastomosis may be preferred over a Hartmann’s procedure for the treatment of perforated diverticulitis and diffuse peritonitis. With this review, the authors intend to facilitate providing up-to-date and customized treatment of diverticular disease in the daily practice. Orv Hetil. 2022; 163(16): 614–623.